jelige: Sebes Kőrös

A fogászaton

Van-e köztetek olyan, kedves olvasóim, aki különösebben szereti a fogorvosokat? No, én nem. Tudom, hogy Isten minden szakmát jóságosan adott kezünkbe, hogy ezek javunkra szolgáljanak és haszontalan dolgokkal nem terhelte meg gyermekeit. De úgy érzem, habár nem vagyok szakmagyűlölő, de mégis, véleményem szerint a fogorvosi szakma már a határt súrolja. Mégis kénytelen vagyok ezeket az általam a társadalom szélére sodródott, sors üldözte, szakmabelieket szükség esetén felkeresni. Már akkor majdnem frászt kapok, amikor a bejárathoz közeledek és megérzem azt a különleges ismertető illatot. A köszörűk, fúrók és más eszközök által, fülemet megütő zajokról ne is beszéljek, mind a pokol ígérte szörnyűségekre emlékeztetnek. De most mégsem ezekről szeretnék nektek írni.

Nem véletlenül, használtam az (írni igét) mert legkisebb esélyét is szeretném elkerülni annak, hogy amit itt lejjebb olvastok, egy mesebeli történetnek tűnjék. Nem, kedves barátaim. Ez velem történt meg, most az idén, a múlt hónapban, tehát a XXI. században. Sőt, nem is földgolyónk valamelyik, még fehér folttal jelzet rejtet pontján, hanem itt, Európa szívében. Engedtessék meg nekem, hogy a város nevét elhallgassam, különben is, a történet maga az érdekes. Hogy mindezt megosztom veletek, az csak azért van, mert tényleg nevetségesnek és tragikomikusnak tartom. Hogy pontosabban megértsétek, miről van szó, bemutatkoznék. A nevem József és gyógymasszőrként dolgoztam 35 évet. Két éves gyógy-masszőri oktatást kaptam egy híres egészségügyi iskolában, tehát nem vagyok idegen az anatómiai ismeretekben. A hold és a csillagok, láthatatlan égi testek maradtak számomra és a napnak is csak a melegének örülhetek. No, de vegyük csak szépen sorban az eseményeket: nemrég a kezelő fogorvosom külföldre ment dolgozni, ezért újabb doktor bácsi után kellet néznem. Alighogy Krisztina elutazott, egy-két fogat helyettesítő protézis alatt megduzzadt az ínyem. Egy jó barátom, mindjárt ajánlotta is az ő által kitűnőnek tartott szakembert. A következő napon fel is kerestük újabb jótevőmet. Egy félórás várakozás után (míg közben eltelhettem az általam imádott illatokkal és zajokkal) volt időm lelkileg is felkészülni. Amikor behívtak a rendelőbe, félénken, gyáván, remegő lábakkal léptem át a küszöböt, érintve cipőm orrával azt. Gondolom ezzel doktoromban még több szánalmat ébreszthettem. Igen, mondta a barátja, hogy nem lát, kezdte ő barátságos hangon, de feltűnően hangosan. Aztán kezet fogott velem és rendkívül ügyetlenül beültetet a fogorvosi székbe. Közben feleségem visszaült a váróterembe. A szokásos előkészületek után a doktor úr mellém lépett és panaszaim felől kezdett érdeklődni. Az imént még úgy gondoltam, hogy hangos beszéde a távolságot akarta áthidalni, de ahogy most mellettem állva is épp olyan hangosan folytatta, azt a gyanút kezdte bennem kelteni, hogy mint sok egészséges ember, ez is úgy gondolja, ha már vak az ember, annak süketnek is kell lennie. Mire megpróbáltam volna valamijen magyarázatot adni doktoromnak, már elhangzott a parancsszó: Tessék kinyitni a száját! Igen, tudom, itt a protézis alatt ez a duzzadás. Ezt a protézis törhette így fel vagy valamilyen allergiás tünet lehet a protézis anyagától. Közben választ nem várva, kilépett a váróterembe és feleségemet kezdte vallatni az én fogaimról. Mióta vannak számban ezek a régi koronák, és hidak? Milyen régi a duzzadás, véleménye szerint le kellene venni a szemfogról a koronát és egy újabbat csinálni. De először csináltassak egy felvételt az összes fogamról, hogy pontosabban tájékozódjon a jelenlegi állapotomról. Aztán ismét visszatért hozzám, egy kicsit még bámészkodott a számban, majd kisegített a székből és egy újabb időpontot kaptam egy jó hét múlva, tanácsolván, hogy ne használjam a protézist, amit úgy sem tudtam volna, hiszen nem fért vissza a helyére. Mielőtt elhagytuk volna a rendelőt még szakmai véleménnyel látta el feleségemet, és úgy tette ezt, mintha én ott sem lettem volna. Tehát gyanúm bebizonyosodott, ez a 35 év körüli doktor bácsi, nem csak azt hiszi, ha már vak vagyok, akkor süket is kell lennem, de még arról is meg van győződve, hogy a vakság az szellemi fogyatékkal is jár. Mert ha nem, mi más késztette volna arra, hogy feleségemet kérdezte ki az én panaszaimról.

Igen, elképesztően szomorú, hogy napjainkban még ilyen előfordulhat és nem is akárkivel, hanem egy orvosi egyetemet végzett emberrel. Akkor mit gondoljak? Nem gondolok semmit, vagy mégis, inkább tisztelet a kivételnek! No, most csak ennyit írtam és döntsétek ti el, hogy ki, mint éli meg fogyatékosságát!