jelige: betegség

Epebaj vagy elmebaj?

Napok óta rossz a hangulatom. Fáj a jobb oldalam a bordám alatt. Fáj, ha ülök, ha állok, ha fekszem. Akkor is, ha eszek és akkor is, ha nem, de leginkább nyomásra érzékeny, olyankor érzem azt a feszítő, kellemetlen érzést. Mintha duzzadtabb is lenne, és tényleg olyan nehéz és fura érzés, mintha ott nyomná valami, ami kizárásos alapon, csakis kő lehet. Valami görcsfélét is tapintok azon a helyen, bár ebben azért nem vagyok biztos.

Egészségügyi intézményben dolgozom, így, ha lehet, inkább elkerülöm az orvosokat. Nincs velük semmi bajom. Nagy általánosságban, mint emberekkel és kollégákkal egészen jól kijövök. Tök jókat lehet velük viccelődni, beszélgetni, kötésmintákat cserélni, főzőcskézni. Ám, mint páciensnek, nem igazán lett a szívem csücske egyik a sokféle, kínzó eszközökkel felvértezett, fájdalmas terápiákkal fenyegető- fehér köpenyes "mumus" sem. Pláne, hogy már legalább egy éve alkudozok a háziorvosommal egy vizsgálat miatt. Sok éve hallom a tudományos műsorokban, hogy a gyomor és béltükrözés már fájdalommentesen elvégezhető egy kapszulába rejtett kamera segítségével. Ehhez képest nekem még mindig a hagyományos és nagyon kellemetlen, cső-nyelést tukmálják… Már ha hagynám, de ilyenkor, inkább meggyógyulok. Vagyis átmeneti időre nem veszek tudomást a problémákról, illetve alternatívákat keresek.

Legkézenfekvőbb a diéta. Kedves dietetikus ismerősöm el is lát mindenféle tanácsokkal, amik kétségtelenül egészségesek, és hasznosak, csak betarthatatlanok. Legalábbis számomra. Nem mondhatnám, hogy az önmegtartóztatás hőse lennék, főként, amikor a családom körberajong, és benyújtja az igényét finomabbnál finomabb ételekre. Ezen étkek hozzávalói legtöbbször az ízletességük mellett nem igen tartoznak az egészséges reform konyha alapanyagai közé: füstölt hús, káposzta, hagyma, szalonna, kolbász stb. Nem is sorolom, mert már ettől is hasogatni kezd ott jobb oldalt a bordaív alatt.

Mielőtt végre elszánnám magam, hogy berobogjak a háziorvosomhoz, úgy döntöttem, felkészülök, ne érjen váratlanul az elkerülhetetlen.

Ha már a Google a barátom, akkor mellé ültem és csevegést indítványoztam vele.

A véleménye elkeserítő. Jaj, Istenem! Nálam minden tényező hatványozza az epekőre való hajlamot. Pechemre nőből vagyok, túlsúlyos, volt már a családunkban egyenes ágon, épp az édesanyámnak, és még negyven éves is elmúltam. Igaz csak néhány hónappal, de a statisztika szerint ettől az életkortól kezdve, jócskán megugrik a rizikófaktor.

Ami reményre ad okot, hogy sosem volt magas a koleszterinem, nem görcsölök, csak szimplán fáj, és még nem sárgultam be. A következő sorban persze azt ecsetelték a cikk szerzői, hogy ezek a tünetek nem szükségszerűek. Sőt. Az esetek túlnyomó többségében egyáltalán nem okoznak a kövek problémákat, csupán más betegség kapcsán, véletlenül derül fény a létezésükre.

Elhatározásra jutottam: diétázni fogok, és pár napig várok. Úgysem tehetek mást, hiszen hétvége jön, és pénteken már a fű sem nő... Ha belázasodnék, vagy besárgulnék, akkor mentő és elkerülhetetlen a szike.

Mire lehiggadtam, eszembe jutott még valami. Talán nem is epekő, hanem gyomorfekély?

Na, ismét vállon veregettem a virtuális barátomat, hogy világosítson már fel ez ügyben is! Megtette. Erre aligha van esélyem. Legalább ezt megúsztam. Sokkal ritkábban fordul elő, elviekben nem vagyok tagja a veszélyeztetett csoportnak, ráadásul, teljesen más tüneteket produkál.

Na, jó, ez már majdnem beteges, és én kicsit sem vagyok hipochonder! Legalábbis szerintem…

Ezért levettem napirendről a témát.

Akárhányszor emlékeztetett a jobbom egy-egy fájdalmas felkiáltással, sutba vágtam, és csak azért is másra koncentráltam. Főztem, mostam, Braille-t tanultam, kötöttem, kutyám társaságában nagyot sétáltam, majd bementünk dolgozni, és mindeközben igyekeztem vidáman mosolyogva tudomást sem venni az időnként oldalamat bökdöső problémáról. A munkaidőm leteltével, mielőtt haza vettük volna kutyámmal az irányt, még elszaladtam a mosdóba. Sajnos, a szaladtam szó szerint értendő. Az elmúlt 16 év alatt még nem sikerült hozzászoknom, hogy zéró látással, érdemes alapra állítani a sebességfokozatomat. Ennek következtében frontálisan ütköztem egy nyitva felejtett ablakszárnnyal. Ám minden rosszban van valami jó! Még akkor is, ha ez ebben a pillanatban nehezen volt hihető számomra. Mire felocsúdtam, bevillant a felismerés: a minap jártamban-keltemben, összefutottam egy félig nyitott ajtóval, és…

Rohantam a legközelebbi ajtóhoz, hogy meggyőződhessek feltevésemről. És ígeeen! Az ajtókilincs épp abban a magasságban van. Hát persze! Most már egészen világosan emlékszem. Amikor találkoztam azzal a bizonyos csapóajtóval, a kilincse át akart költözködni az oldalamba. Nem sikerült neki, ettől eltekintve iszonyatosan fájt a próbálkozása.

Ezek után alig vártam, hogy hazaérjek, és megkérjem a férjemet, hogy vegye szemügyre a fájó részemet. Mi tagadás, némi nonfiguratív mintázatot fedezett fel azon a tájékon.

Azóta eltelt még két nap, és most már teljes bizonyossággal állíthatom, hogy műtét nélkül úsztam meg az "epe betegségemet".