jelige: Papírkarcoló

Esőcseppen át

A 4-6-os villamos lomhán dohogva kúszott át a Petőfi hídon, mint egy óriási sárga kígyó. A hajnali város hűvösétől csak az összekarcolt ablak választott el, ahogy álmatagon zötyögtem a szerelvényen. A plexi feszengve választott el az áprilisban szokatlan tavaszi mínusztól. A kinti nyálkás idő átnedvesítette a kabátokat, eláztatta a nadrágokat. Az esős szél belemászott a zsákokba, a latyak átszínezte a bakancsokat. Gondolataim a nemrég otthagyott meleg ágy és a forró kávé körül jártak, aztán eszembe jutott, hogy vannak, akik az egész estét az utcán töltik ebben a komor időben. Együttérzőn gondoltam a munkásokra és azokra, akiknek nincs hova hazamenniük. Lassan ébredezett a város a Duna két partján. A jeges szél felszárította a ködöt a víz felett, és tisztán látszottak a város fényei. A budai oldal, mint egy gazdag, konzervatív dáma szemlélte a látóhatárt. A lámpák sárga gyöngysort alkotva kúsztak fel a Gellért-hegyre, és játékosan ölelték át a várat. A pesti oldal modern, nagyvárosi dívája álmosan ásított. Zöldes füzérei táncolták körbe a Fővám-téren a Vásárcsarnokot és szaladtak tovább kacagva a megannyi szálloda irányába a körúton. A két hölgy között a Szabadság híd lustán nyújtózkodott, az elegáns Erzsébet híd kékes fényeivel már tettre készen világított. A két nő alakja összefolyt a szemem előtt egy lecsurgó vízcseppben. A rengeteg színből egy massza lett, majd egy pacává vált, és önmagából csíkot húzva lefolyt az ablakon. Jött egy másik, majd egy harmadik. Ahogy a lefelé siető cseppeket néztem, megéreztem 118 bennük a város ízeit, illatait, hangjait, hidegét, melegét. Ott lüktetett a budai hegyekből felszálló erdők zöldjének hűvöse, amibe elvegyült valamelyik nagy rét virágainak illata és a még álmosan zümmögő méhek reggeli döngicsélése, az egyre hangosabban éneklő madárkák millió hangból álló szonátája. Felsikoltott a hegyről lefelé tartó, kanyargó fogaskerekű, homlokon vágott a mélybe vezető mozgólépcsőkön szaladó szél langyossága, és számban éreztem a szigeti vattacukor puhaságát. Agyamba furakodott az örvénylő Duna kékje, a felette repkedő sirályok fehér pöttyeivel; érezni véltem az augusztusi tűzijáték ezerszínű rózsáit, ahogy gombákká pukkannak a levegőben és éljenez a tömeg. A képek, mint egy diafilm peregtek a fejemben, majd jött egy újabb csepp. Megéreztem a Vörösmarty tér kávézóiból szálló feketék illatát, hallottam az Andrássy úton az operából áriázó királylányt, felvillant a föld alatt sikoltó, sárga metró hangja, az óbudai Fő-téren egy cukrászda édes illata, a ligeti majális vidám zöngése. A képet betöltötte végül egy hangosan dobogó szív az ország közepén. Bu-da-pest... Bu-da-pest... Bu-da-pest... Ekkor kinyitottam a szemem és minden kép eltűnt. Pont olyan feketeség vett körül, mint az eddigi tizenkét év alatt, amióta vak vagyok... De ezen a sötétnek vélt világon átfénylett mégis minden érzés: a színek, az illatok, az élet vidám pezsgése, az ízek és ettől jobban láttam, éreztem és élvezhettem mindezt a robogó villamosból, mint a mellettem ülő másik, aki álmosan ásított és lomhán felállt, hogy leszálljon és nekivágjon egy számára unalmas és szürke, íztelen, szagtalan napnak. Egy olyan csütörtöknek, ahol mindenki rohan, és hallóként nem hall, látóként nem lát, csak fut és azt hiszi, hogy él... Én pedig elmosolyodtam és egyszerűen élveztem az életem. Vakon sokkal jobban, mint látóként...