jelige: Hétvégi lazítás

Holle Anyus

Téli hétvége volt, egy átlagos vasárnap. Kint "a kutyát sem verjük ki" idővel. Gondoltam, én ma kicsit lazítok. A konyhát rábíztam az emberre, bár némi kuktaságot vállaltam, csak, ha nagyon nélkülözhetetlen lennék. Brassóira vágyott a drágám, és az akkoriban éppen nálunk lakó nagyfia is erre szavazott. Tegnap meg is beszéltük, hogy akkor ez az ő napja lesz, bátran kibontakozhat. Miután még 10-kor is ágyban leledzett mindkettő, és nagyon úgy tettek, mintha aludnának, engem meg már kivetett az ágy, hát mozgásba lendültem. Láttam, különben vacsora lesz az ebédből.

Fülemben a szokásos dugóval, a horkolásuk helyett inkább a jó kis regényemet hallgatva nekiláttam a tegnap beszerzett lapockának. Volt vagy két kiló. Felkockáztam, és a kevésbbé zsíros részt külön pakoltam, egy kisebb csomagban bedobtam a fagyasztóba. A többség pedig maradt a brassóihoz. Mire letakarítottam a hús nyomait, megjelent az ébredező párom. Amíg teljesen magához tért, még megpucoltam a krumplit, kiadtam néhány tanácsot, majd leléptem. Volna. Mert megnézte a húst. És általa kevésnek találtatott. Jaaaj ne! Már megint!

- Nagyjából másfél kiló, és hárman vagyunk rá.

mondtam én.

- Összesül!

Mondta ő.

- Nemáááár, bőven elég lesz!

Mondtam én.

- Hol a többi?

Kérdezte ő.

Elszámoltam ötig, aztán beletörődve, hogy egy hétig csoffadt, bagzott krumplis brassóit eszünk, bevallottam, hogy éppen hibernálódik. Előkotorta a fagyasztóból, és hozzácsapta a többihez. Azért, nem én lennék, ha ennyiben hagyom.

- Én holnap lángost akarok enni!

Jelentettem ki dacosan.

- Hát egyél.

Válaszolta Ő, felháborítóan nyugodtan.

Na jólvan ám! Majd csak magamnak sütök egy darab lángost! De ezt már csak gondoltam. Meg azt is újragondoltam, hogy ez az ember éppen úgy áll az ételekhez mintha fél életében éhezett volna, és örökösen attól félne, hogy eljön egy nap, amikor hirtelen, váratlanul éhenhal. Nem rajongok egyáltalán a drága anyósomért, mert nincs rajta túl sok szeretni való. Az apóssal, aki sokkal kompatibilisebb volt a családdal, sajnos elég hamar megszakadt a jó kapcsolat. Abból a nyomós okból kifolyólag, hogy alig hatvan évesen, egy éjszaka örökre elaludt, mindenféle előzetes bejelentés vagy búcsú nélkül. Tehát, ők együtt, nem csak rendesen ruházták, talán néha megruházták, emellett rendszeresen etették is a két fiú gyermeküket. A nevelésükkel kapcsolatosan inkább nem nyilatkozom. Az viszont biztos, hogy éhezniük sosem kellett. Most már mindegy, szagolom, amit szakítottam, ahogy idősebb felmenőim szokták volt jellemezni az efféle, öröktől, és valószínűleg örökkévaló problémákat. Hamar még levezettem a feszkómat egy salátalé keverésével, amit a káposztasalátára szántam, aztán elvonultam ágyneműt cserélni, a további, jó kis hétvégi lazulás jegyében. A káposzta aprítását már igazán rábízhatom, a reszelés menni fog.

Egyszer csak, mesébe illőre fordult az ágyneműzés. Nem volt addig semmi különös, amíg az ő nagypárnájáig el nem jutottam. Akkor viszont fény derült egy, az utóbbi napokban rejtélyesnek tűnő jelenség okára. A párnája ugyanis úgy hullajtotta az apró tollakat, mint vedlő kutya a bundáját. Szóval gyanútlanul lekaptam a huzatot. Abban a minutában a hálóban is megindult a havazás. Úgy repkedtek a tollak, mint kint a hópelyhek. Egy kacskaringós fohászt megeresztve, azonnal letettem a párnafelleget. Óvatosan körbetapiztam. Hát igen! Az lett volna a csoda, ha meg nem tollasodunk. Egy jó arasznyi helyen elengedett a varrás, és azon át aztán akadálytalanul özönlött kifelé a töltelék. Naná, hogy tegnap takarítottam ki a lakást! Szép, érett padlizsán színű fejjel, újabb cifraságokat eresztettem meg az egek felé. Aztán fogtam a tollal teli huzatot, és óvatosan kivittem az ajtó elé. Természetesen, mint utóbb kiderült, a kis légörvény, amit kifelé menet közben kavartam, húzta utánam a tollazat egy részét, így, mint a csillagok a tejutat, teliszórták az étkezőn, előtéren át a lakást, egészen az ajtóig. De mit tudtam én ebből még akkor? Kiviharzottam, az ajtó nyitásával és lendületes becsukásával újabb hóvihart kavarva, szintén édes tudatlanságban. Kint aztán elljátszottam a mese azon részét, amikor Holle anyó alaposan megrázza, sőt jól kiveri. Míg ő a duzzadt párnákkal, én csupán a huzattal tettem ezt, de azzal is hozzájárultam ahhoz, hogy a füvön gyarapodó fehérség cseppet vastagodjon. És ezután még azt a rohadt, repedt sarkú párnát is elsősegélyben kellett részesítenem. Az egyébként is alapos felindultságomon túl, még az is dühített abban a helyzetben, hogy kénytelen voltam egy nyomorult tűbefűzéshez segítséget kérni. Én, aki Francia női szabóként végeztem el a szakmunkásképzőt. Megemlegettem a jó oktatóimat, akik alaposan belénknevelték a gyűszűvel való kézimunkát. Még ez is, nehogy már hamar meglegyen az a pár öltés! Erősebb anyagoknál képtelen vagyok nélküle varrni, mert ösztönösen tolom a tű fokát a bemutogatós ujjam begyével. Amin momentán még egy gyógyuló seb is emlékeztetett egy előző ügyeskedésemre. Na de hová a bánatba tettem el azt a gyűszűt? Pár hónapja, amikor fájó szívvel és véglegesen megváltam a varrógépemtől, azzal együtt elég sok hóbelebancot adományoztam az én tehetséges utódomnak. De sokszor álltam mellette, igazgatva, simítgatva az általa éppen készülő anyagot, amíg rám nem szólt, hogy ne csináljam. Érti Ő, sőt, látja is, rábízhatom már a varrást. Tény, hogy mindig sikerült a kooprodukció. Én részletesen elmagyaráztam, mit hogyan, Ő pedig, a lehető legprecízebben megcsinálta. Persze, sosem értette, hogy tudok a gyűszűvel az ujjamon bűvészkedni. Neki nem nyomták három éven át az ujja hegyére. Most viszont egyedül kellett megbírkóznom valamivel, ami pár éve még néhány perces, apró gond lett volna. Szerencsémre, meg a perforált párna mázlijára, hamar megtaláltam az ujjvédő mini páncélzatot. Megvarrtam a nyomorultat, de a fent emlegetett oktatóim előtt nem büszkélkedhettem volna az eredménnyel. Jó jó, csak úgy érzésre, kizárólag az ujjaimra hagyatkozva, mit várhattam magamtól, nem igaz? Amikor annak idején az iskolapadot, meg a tanműhely varrógépeit koptattam, még látónak számítottam. Ha előre láthattam volna, hogy majd nem láthatom.... Ki tudja.... A lábadozó párnát mindenesetre dupla párnahuzatba dugtam, és így az ágyba, hadd heverje ki az is a tortúrát. Ezek után még hamar összeporszívóztam a baleset nyomait. Remélve, hogy valóban sikerült összeszippantatnom mindenhonnét, a látást pótolandó szisztematikus mozdulatokkal. Ezek után elterültem az ágyon, várva az ebédre hívó hangokat. Ám ehelyett, az a sas szemű emberem, felháborodva érdeklődött, hogy libát kopasztottam-e. Ugyanis, szinte mindenütt, a polcokon, a tévén, a fogason lógó ruhákon, tán még a plafon sarkában feszülő pókhálóban is tollpihék virítanak.

- Na neee! hiszen összeporszívóztam, a rohadt életbe!

Elmeséltem, mit meséltem, elóbégattam az egész Holle anyósdit.

- Ügyes vagy! Csak tudod, amíg elöl szívtad, hátul fújtad. Mármint a porszívóval.

Ja, és közben, jól hallhatóan vigyorgott a fantasztikus poénján. Akkor konyult le a virágos jó kedve, amikor magától is rádöbbent, hogy bizony, bizony, rá vár a nemes feladat, ami a lakás teljes tolltalanítását illeti. Az ebédet így, némileg téliesített díszletek között fogyasztottuk el. Ja, és amíg az emberem, nem túl lelkesen, ám legalább eredményesen összeszippantatta a kósza pihéket, rám hárult a főzés utáni romeltakarítás.

A brassói? Maradt belőle még legalább két napra való. Fő a változatos és egészséges étkezés! Meg a szeretetteljes családi légkör, a közös kikapcsolódás, a jó kis hétvégi programok, hadd kezdjük majd az új munkahetet üdén, frissen, kipihenten!