jelige: Valamit valamiért

Kalocsai édes-nemes

Egy sok évvel ezelőtti nyáron, a világhírű Lápi fesztiválon, a Horváth rezidencián, annak is az árnyas, sörpados és asztalos kertjében pecsételődött meg a barátságunk. Magdusomról addigra már tudtam, hogy valami fura bolygó együttállásnak, vagy a fene se tudja minek köszönhetően, éppen azzal a háromféle aljas szembajjal van megverve, amivel én. Ez már magában is bőven adott témát az e-mailjeinknek, meg az időnkénti telefonbeszélgetéseinknek.

És akkor, jött a lápi tali! Nemlátni és beleszeretni egymásba, húú, csak egy szempillantás lett volna, ha látjuk egymást jól. Így aztán, kellett hozzá legalább öt perc. A következő öt percben már az erre kijelölt padon üldögélve hatalmas röhögések között bagóztunk. Magdusom kezében a gőzölgő kávé, másikban a füstölgő cigi. Akkoriban még nem figyeltem fel arra, hogy a született vakok sosem gesztikulálnak. A látásukat később elveszítők, ahogy mi is Magdussal, mondhatni, ezen a téren tanuló vakok voltunk. Egyszer csak, amúgy legényesen ódalbalöktem a barátosnémat. A szép, hófehér nadrágján még én is felfedezni véltem, az igencsak kontrasztosra sikeredett barna térképet.

- A francba! Bocsi, bocsi, bocsi!

Elállt a szívverésem is, arra a szörnyű gondolatra, hogy itt vége is a bimbódzó frigyünknek. De ő, az első forró élmény után, azonnal kezelésbe vette a riadozó lelkemet. Pillanatok alatt megnyugtatott, hogy van egy varázs szere, ami ezt is kiviszi. A márkaneve olló. És felszabadultan beszélgettünk, nevettünk tovább. Hát, így kezdődött. Aztán, jöttek mentek az e-mailek, sűrűsödtek a beszélgetések. A barátság csakmélyült,mélyült.

És eljött a Kettőezer-tizennégyes Lápi őrület. Elismerésem Zoli barátomnak, aki évente odavonzotta az ország minden szegletéből a vakokat és vaksikat, akik azon a napon különleges élményeket éltek át együtt, amik megérnek egy külön történetet. Magdussal újra összeborultunk, mint kocsma előtt a bicajok, és ott folytattuk, ahol az utolsó beszélgetésnél abbahagytuk. Már nem volt szükség a kávépöcsétre. Viszont jól megtáncoltattuk egymást. Hiszen az én Magdusom profi a tánc terén, én meg csak követtem a határozott utasításait. Istenbizonyra megígértette velem, hogy elruccanok hozzá Kalocsára. Megígértem. Sajnos ez a lápi buli is hamar véget ért, majd lassan a nyár is. De fehér asszony nem felejt, hát még kettő!

Puhítgattuk, főzögettük, rotyogtattuk a tervet, míg végül, szeptember elejére kiforrt. Megvolt a vonatom, és a buszaim indulása, és érkezése, átszállással együtt. Közben Magdusom óvatosan körülérdeklődte az igényeimet, az étkezési és alvási szokásaimról. Megnyugtattam, hogy horkolok,mint egy grízli medve. Sebaj, mert Ő meg kissé süket, pláne, ha alszik. Nyugi, egyáltalán nem vagyok finnyás. A nyers húsokon, csúszómászókon kívül, szinte mindent megeszek. Szeretem-é a veresbort, és a pálinkát? Micsoda kérdés! Hát nem együtt iszogattunk a nyári lápin?

Végre, valahára eljött a nap, amikor útra kelhettem. Kisebbik leányom vállalta a buszra való felpakolásomat. Egy szál hátizsákkal, meg egy picike, nyakba akaszthatós kistáskával lendültem neki az útnak. Étkezni már nem volt időm, de sebaj, Pécsen vettünk néhány pogit. Búcsúpuszik, majd felszuszakolódtam a buszra. Amint elhelyezkedtem, lepakoltam a mellettem lévő ülésre a zsákomat, nekiláttam a botom összecsukásának. Persze, hogy a két utolsó rész megint egymásba szorult. Csavargattam, húztam, toltam, rángattam. Aztán, végre, egy dühösebb mozdulatnak köszönhetően, szétugrott, jókora csattanással nekicsapódva az előttem meredező ülés támlájának.

- Anyádat!

Szaladt ki a számon. Ahogy fellélegezve körülnéztem, két dologra döbbentem rá. Egyik, hogy szar helyre ültem. Az ablakot tartó műanyagpanel olyan széles volt, hogy csak kissé féloldalasan tudtam hátradőlni. Mindegy, ott egye a fene! Ja, de én vajon mit eszek? A pogik ugyanis a Picinyke gyermekem óriási tarisznyájában maradtak. Szuper! De valahogy kibírom Szekszárdig, ahol is lesz húsz percem az átszállásra. Csak szerzek elemózsiát, ha másképp nem, hát itt nálam a fehér bot, talán megszánnak a jólelkű emberek. Igaz, hogy nem látszom éppen éhező kódisnak. Ahogy imígyen révedezek a sorsom szörnyűségeiről, mit hallok! Valaki az indulás előtti utolsó pillanatban nyomakodik fel a buszra, sűrű elnézéseket kérve.

Háhááá! Hiszen ez az én gyermekem! Gyorsan a kezembe nyomta a pogis zacsit, és már el is illant. Hiába no! Érdemes életet adni ezeknek a kölköknek. Te jó ég, hát mekkorák ezek a pogik! ? Amikor vettük, azt mondta, hogy nem túl nagyok, azért kértem hármat. Öklömnyi darabja.

Egyet meg is bírtam enni belőlük, a többit meg próbáltam mindenféle fondorlattal belegyömöszölni a hátizsákomba, ami már úgy ki volt tömve, hogy a cipzár kinyitása is azzal a veszéllyel járt, hogy rögtön úgy ugrik ki minden cuccom, mint a pattogatott kukorica a fedő nélküli lábasból. Na, akkor kardigán kifelé, pogik befelé. Aztán legfeljebb magamra kötöm, sokat nem ront az NDK-s turista kinézetemen.

Mire ilyen szépen belaktam a két ülést, már el is hagytuk a tévétornyos várost. Mellesleg minden kedves utastársamban tudatosulhatott, hogy ennek a tyúknak nem csak a szemével lehet probléma. Kénytelen voltam újra belekotorászni a zsákomba, mert az előző manővernél elfelejtettem előszedni az mp3 lejátszómat, amin a hangos könyveim hallgathatóak. Okés, ez is megtörtént, és füleimet ledugózva elcsitultam.

Bonyhádnál tudtam, hogy a következő megálló Szekszárd lesz. Szépen, ahogy az a menetrendben írva volt, be is csorogtunk a pályaudvarra. Éppen csak egy perccel később sikerült összeszednem magamat meg a holmimat, mint kellett volna. Mire az ülésről kikászálódtam, zsákkal a hátamon, bottal a kezemben, érkeztek a felszállók szaporán. Kisebb tumultust sikerült okoznom a széksorok között. Most én igyekeztem szerény bocsánatkérések közepette lejutni az egyre inkább telítődő járműről. Na, még csak az hiányzik, hogy fentragadjak! Végre lent álltam, megkönnyebbülve, hogy mindenem megvan, csak a büszkeségem egy része maradt valahol a buszon. Alaposan leizzadtam. Ahogy a barátném szokta mondani: "Még ott is csorgott, ahol sosem volt száraz".

Kihúztam mind a százötvennyolc centimet, és leszólítottam egy előttem elsuhanni készülő homályos foltot. Egy hölgy volt, a nyolc év körüli kisfiával, akit először észre sem vettem. Készségesen segített megkeresni a Kalocsai járat megállóját. Ezen a buszon már ügyesebben találtam magamnak helyet. A botom is engedelmesen hagyta, hogy összecsukjam, így megúszta az újabb anyázást. Magdusomat is volt időm felhívni, hogy minden rendben, egy órán belül ott vagyok. Az időt figyelve fedeztem fel, hogy mikor is értem Kalocsára. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem egy utastársat, aki megerősítette, igen, ez már a hírös, paprikás város. Húú, na végre! A landolás is simábban zajlott. Hiába, a rutin!

Amikor láttam, hogy becsukódik a busz ajtaja, egy pillanatra megfordult a fejemben egy rémisztő gondolat. Oké, hogy Kalocsa, de vajon ez a buszpályaudvar? Merthogy, nem lehessen tudni, mekkora is ez a város. És ha több megállója is van? Jé, éppen itt egy sorstárs, kezében fehér bottal. Nem, ez nem az én Magdusom.

- Elnézést, ez a pályaudvar?

- igen, ez az. Segíthetek valamiben?

Kérdezte a takarítónő, egy felmosónyelet tartva a kezében. De már csörgött is a telefonom, és Magdusom érdeklődött, hogy hol a fenében is vagyok. Konkrétan melyik számú megállóhelyen? A készséges takarítónő, kérdésemre bemondta a tizest. Alig köszöntem meg, már élőben hallottam az összetéveszthetetlen, mély, érdes hangot.

- Hol vagy barátnéém? Ordítottavalahonnét messziről.

- Itt vagyook! Üvöltöttem vissza, hasonlóan diszkréten.

- Akkor szaladjááál!

- Már futoook! És valóban, amilyen gyorsan csak a botom engedte, vágtáztam a hang irányába.

Kacagva borultunk egymás keblére,botjainkat kerülgetve, napszemüvegjeinket össze-összekoccantva. Mint hosszú idő után újra találkozó szerelmesek, folytogattuk egymást még percekig, éppen csak a forró csókok maradtak el, a vélhetően minket megcsodáló közönség megkönnyebbülésére, vagy sajnálatára. Szó szerint, megszűnt körülöttünk a világ. Felejthetetlen pár napot lehettem nála.

Sokszor emlegetjük azóta is, hogy mi hozott össze bennünket. Éppen az, ami miatt valamikor csaknem összeomlottunk. Akkor, amikor a látás éppen elhagyni készült, ha valaki azt merészeli mondani, amit olyan gyakran tesznek béna vigaszul, hogy "minden rosszban van valami jó", vagy a másik klasszikust, hogy "amikor becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik", biztos csúnyán elküldöm a fenébe.

Csak csak be kell látnom, hogy tényleg! Micsoda barátságokat kaptam a látásomért cserébe. Bármerre indulnék az országban, találok valakit, aki örül nekem, és én is örömmel fogadom. Aki azt mondja, könnyű, az hazudik. De nem csak a bajainkról szólnak a beszélgetések, hanem rengeteget adunk egymásnak. A másképpen való látás trükkjeit, technikáit, fájdalmait és a sok-sok hűlye, vicces helyzetet, amiken végül képesek vagyunk egy jót röhögni. Ezeket megosztva egymással, kicsit könyebb cipelni ezt a letehetetlen batyut.