jelige: remény

Reménnyel látok

Minden reggel úgy kelek fel, bárcsak látnék...
Mert akkor ezerszínűvé válna a tájék.
De csak két lencsén keresztül látom a világot,
Az arcomról levenném már ezt a csúfságot.

Áldás a szemünk fénye, melyet Isten adott,
És átok annak, aki szemével nem látja a Napot.
Színek és formák, mind megfoghatatlan,
Ha nem látod anyád arcát, az elfogadhatatlan.

A szem a lélek tükre, tudják sokan,
De ahogy a lelkem tükre lát, oly homályosan...
Megtisztítanám, ha tudnám, de hogyan?
Ezen már nem lehet változatni sehogyan.

Látnunk kell mások arcán a mosolyt,
Szemükben azt, amiket lelkük elfolyt.
Látnunk kell magunkat, ahogy változunk,
Ahogy felnövünk és párunkkal táncolunk.

De látnunk kell az utat és céljainkat,
Hogy kitartással éljük napjainkat.
De hogy lássunk, ha szemünk nem akar...
Talán az élettől óv, s eltakar?

Miért cipelünk ily terhet egy életen át?
Mondd Istenem, elkövettünk valaha hibát?
Ha a csecsemő is vakon születik,
Hogy hiszi majd el, hogy szépek a szemei?

Fájdalmas az élet, ha nem látod örömét,
Ha szemeddel tán sosem látod gyönyörét.
De ott van az illat, a tapintás, a hallás,
Minden más adott, de kell még az akarás.

Kicsordul szememből százezer üzenet,
Ha tudnám, feladnám ezt a nehéz küzdelmet.
De még látok és látom, hogy hajtok,
Mert vannak még mosolygós arcok.

Nem ítélnek el, mert nem látok jól,
Nem folynak büdös szavak a szájukból.
Úgy néznek rám, mint bárki másra
Én meg úgy nézek rájuk, mint lelki társra.

Ha lehetne kérni, új látást kérnék,
Amelynél nem a dioptria a kérdés.
De erősek vagyunk, és nem adjuk fel,
Szemeinket összekötjük reménységgel.