jelige: főzés

Töltött paprika

Szombat reggel van. Nem mondhatnám, hogy átlagos szombat reggel, sőt inkább rendhagyó. Mert általában a szombatok úgy kezdődnek, hogy sokáig alszunk, és mire sikerül a családomat kiimátkozni az ágyból, addigra eltelik a fél délelőtt. Ezek után választani kell a főzés vagy a piacozás között, aminek rangsorolásában a fontosság dönti el a sorrendet. Vagy marad a jól bevált taktika, férjem jobbra el, vásárolni, én meg balra a konyhába... A fiatal felnőttünk meg marad az ágyikójában a szép álmai ölelésében. Ezen a szombaton viszont üres a kisszoba, nagyfiam külföldön koptatja a hegedűt és a vonót. Mi nem tudunk sokáig aludni, valahogy kivet az ágy magából. Ennek köszönhetően viszont együtt megyünk vásárolni és még a főzés is belefér a délelőttbe. Darált hús, rizs, paprika, fűszerek, sűrített paradicsom... No, igen, nem rántott hús készül, hanem töltött paprika, de az is az átlagtól eltérő módon; félig töltetlenül. Ugyanis én nem szeretem a főtt paprikát, ezért csinos kis gombócok kerülnek a vízbe a teli hasú paprikák mellé. Miután a husi, a rizs és a fűszerek elegyednek egy mély tálban, pihenhetnek egy kicsit, míg a paprikák megválnak az ételbe nem illő részektől. Nyitott szájjal várják a zöld és piros tölcsérek, hogy megetessem őket. Bal kézbe a paprika, jobbommal etetem őket. Egy kis husi, ham, kapd csak be szépen! Na, még egy falatot... és még egyet!

Gondolataim messzire szállnak, vissza az időben kb. 22 évvel ezelőttre, amikor még ábrándos szemű hajadonként megismerkedtem volt vőlegényem családjával. - Aztán tudsz- e kacsát, libát tömni? - faggatott anyósom egy vasárnapi ebéd mellett. - Á, a megyeszékhelyen egy panellakásban nem volt rá sok lehetőségem, de gyorsan tanulok. -mentettem a még menthetőt.

- Na, majd én, megtanítalak, mert egy jó asszonynak mindenhez értenie kell. Tudod, sok asszony nem tudja, hogy mit csináljon, ha véletlenül gégére tömi a libát. Pánikba esik és hagyja elpusztulni. De neked megtanítom, hogy kell kiszedni. Sok libát megmentettem a kényszer fulladástól, aztán ebből vagy sültet, vagy pénzt láttunk. Aki mindenhez ért, az a szűkös időben is feltalálja magát és megél a jég hátán is.

Egy halvány gondolat erejéig átsuhant az agyamon, hogy testközelből még nem láttam házi szárnyast, most meg életet kell mentenem, de mindig is vállalkozó szellemű voltam, meg egyébként is orvosnak készültem még földszintes gyermekkoromban, amikor még nem is sejtettem, hogy a vakság ténye majd keresztbe húzza minden számításomat. Nem ellenkeztem, bár reménykedtem, hátha felejtős lesz a téma.

Aztán eljött az a ködös, hideg novemberi nap is, amikor már illik tömésre befogni a libát, kacsát, ha karácsonyi menüként szeretnénk felszolgálni.Anyósom sürgött-forgott a baromfiudvarban, és folyamatosan magyarázta, mit kell tudnia egy jó asszonynak:

- Így beszorítod a sarokba, akkor könnyebb elkapni, megfogod a szárnyát, hogy ne verdessen. A lábára vigyázz, mert megcsikar, tartsd magadtól távol! Körbetekerjük egy jutazsákkal, így nem tud kiszabadulni, de nem okoz neki fájdalmat. No így amikor már nyugodtan ül az asztalkán, megsimogatjuk és bal kezünk hüvelyk és mutató ujjával szétnyitjuk a csőrét. Kacsának, libának egyaránt. Mindegy az, egyformán kell, csak a libát erősebben kell fogni. Előtte megfőzzük a tengerit, kéz melegre kihűtjük. Jobb így az állatnak is, jobban csúszik, meg a kezünk sem fagy le, amikor belemarkolunk. Jobb tenyérrel merítünk, ballal odairányítjuk a fejét, csőrét a tálhoz és beletömjük... No, látod? Megmutatom még egyszer. Összefogjuk a csőrét és simogatjuk a nyakát, hogy nyeljen. Nézd csak, látod, nem nehéz ez! Gyere, próbáld most te! Bátortalanul álltam a kis asztalka mellé, sajnáltam a bánatosan pislogó kacsát. - Nem fáj neki? - kérdeztem bizonytalanul, miközben próbáltam anyósom példáját követni, ami szerintem egészen jól sikerült. Ballal fogom áldozatom nyakát, úgy, hogy ujjaimmal szétnyitom a csőrét és odateszem a tálhoz. Jobbal merítek és lapátolom be a szájába, akarom mondani a csőrébe. Be kell látnom, nem vagyok rutinos, de azért pár szem kukorica lecsúszik a meleg nyakacskán miközben szeretettel simogatom újdonsült tollas barátomat. Természetesen szavakkal is nógatom, meg sűrűn kérem az elnézést a kellemetlenségekért, amit az ügyetlenségemmel okozok neki: - Na, nyisd ki szépen, nyeljed ügyesen! Ne hagyjál már szégyenben, egyél rendesen! Szemem sarkából anyósomra pislantok, aki csóválja a fejét. Nem értem, mi baja lehet, hiszen eszik a kacsa folyamatosan. Kis idő múlva nem állja szó nélkül:

- Na, kislányom, ha te így fogsz kacsát tömni, akkor éhen fogtok halni. Mire egybe bele imádkozod a tengerit, addigra a többi lefogy, vagy kezdheted, előröl az elsőt etetni és rámegy az egész napod. Add csak ide, megmutatom még egyszer. Megmutatta. Teleszaladt a szemem könnyel. Tudom, hogy ez az élet rendje, a tyúkokat sem a szépségükért tartják és a malacok is a fazékban, tepsiben végzik. Tudom, hogy a farkastörvények azt tanítják, hogy ha életben akarsz maradni, akkor nem finomkodhatsz mindenki lelkével. Eszel vagy éhezel! Azt hiszem én utóbbit választottam volna és inkább növényevővé váltam volna, minthogy ezt tegyem az állatokkal, noha nagyon szeretem a sülteket. Tisztában vagyok vele, hogy a csirke kültakarója nem a nylonzacskó, és hogy a szép rántani való karaj szeletekért is életét adta egy sertés, de legalább nem én öltem meg. Ha már meghalt, ha levágta a hentes, akkor már mindegy. Lehet, hogy ez így buta struccpolitika.

A végeredmény az lett, hogy anyósom belátta, kár erőltetnie a tananyagot, belőlem talán sosem lesz jó asszony. Talán elrebeget egy imát kedvenc fiáért, leendő unokájáért, hogy az Isten óvja őket az éhenhalástól...

Két évtized távlatából, mosolyogva tekintek vissza a kezdetekre. Paprikát etetni mégsem olyan kényelmetlen érzés, mint állatokat tömni. Kedves emlékké szelídült az a novemberi ködös kudarc, mely jó asszonyt formált volna a városi csitriből. Anyósom imáját is meghallgathatta az Úr, hiszen látásvesztésem ellenére is mindig került az asztalra néhány finom falat a hentestől, főzni pedig egészen rendesen megtanultam, ezt ő is elismeri. Szívesen jönnek hozzánk ebédre férjem szülei, még akkor is, ha nem hízott szárnyas kerül a tányérokra, hanem töltött paprika.