jelige: Margitka

Újrahasznosítás

Azidőtájt a Nyugati pályaudvarhoz közel dolgoztam. Cukros zsákokat ráztunk ki, mert akkoriban még azt is újra hasznosították, pontosabban újra használták. Üresek voltak azok, de mégis maradt benne egy kis cukor, mint ahogyan most is marad a papírtasak alján, oldalára ragadva egy kicsi. Kiráztuk belőle a maradékot, néha annyi összejött, hogy nem is kellett cukrot vennünk.

Dunakeszin laktunk, vonattal jártam be dolgozni. A Nyugatiban leszálltam, és nem épp szabályosan, keresztül a síneken, hogy kerülni ne kelljen, és persze siettem is mindig, így mentem be dolgozni. Persze akkoriban még nem járt ennyi vonat, mint manapság, de éppen elég volt és éppen eléggé veszélyes is.

A telep kapujában egy fal volt, ahol a neveink voltak felsorolva, és mindegyik mellett egy kar, melyet le kellett húzni, ha beértünk dolgozni. Ha a kollégánk karja még nem volt lehúzva, akkor lehúztuk azt is, hogy úgy lássák minden rendben, nincs késés. Csalás volt ez persze, de kihasználtuk, ha már lehetett.

Margitkával dolgoztam együtt, druszák voltunk, szerettük egymást nagyon. Később, amikor elköltöztünk Kesziről, sokáig leveleztünk, küldtünk egymásnak képeslapot, fényképeket, jó volt a viszonyunk. Mi lehet most vele, él-e még egyáltalán? - jött a modern világ, s elszakadtunk egymástól.

Akkoriban mindent újra lehetett hasznosítani. A szóda, más néven a szikvíz, még nem is hallott holmiféle pillepalackról, csak a jól bevált szódásüvegről. Készítettük magunknak is, hisz a szódásszifon sem ment ki akkor még a divatból. Manapság feltalálták a szódagépet, de minek, ha egyszerűbben, energia nélkül is meg lehet oldani. Szódát a nagyvárosban pedig nem is lehet találni, csak szénsavas ásványvizet. Kisebb boltokban még lehet szerencsére kapni, de a nagy multikban keresni sem érdemes. Elég ritka látvány manapság, hogy a szódásüveget a csövénél fogva vigye az ember. A csövével még a bicikli kormányára is fel lehetett aksztani.

Az üvegeket is vissza lehetett váltani, nem volt olyan, hogy visszaadták, mert nem veszik be. Manapság, alig van olyan, amelyet vissza lehet váltani. Minden megy a szemétbe, esetleg a szelektívbe, ahol bekerül az újrahasznosítás körforgásába.

Jajj, de szerettük a habszifont! Nem volt holmiféle spraybe zárva a tejszín, s abból vagy kijön, vagy nem. Vagy belesavanyodik a csövébe, ha nem figyelünk oda. Nem kellett a tejszínt géppel habbá verni, belecsavartuk a habpatront a szifonba, és készen is volt a finom tejszínhab. Szerették a gyerekek is, mi is.

Más világ volt akkor, ahogy az unokáim fogalmaznak, de talán jobb, élhetőbb mint a mai. Nem ijedtünk meg egy kis sétától, ha rossz vonatra szálltunk véletlenül. Egyszer hazafelé mentünk Pestről. Újpesten szálltunk fel a vonatra. Megláttuk a férjemmel a vonatot: Itt a vonat, szálljuk fel! - mondtuk. Fel is szálltunk. Ő elhelyezkedett, olvasott, hogy könyvet vagy újságot, már nem tudom Én is elvoltam, a vonat elindult, de mikor felnéztem, rájöttem, hogy ilyen tájat mi nem szoktunk látni. Apa! - szóltam a férjemnek. Mi rossz vonatra szálltunk! - Igen, ez a fóti, felelte. Gyorsan pakoltunk, és készülődtünk is a leszállásra. Nem voltunk oly messze, egy téren kellett átgyalogolni, és hamar Dunakeszin voltunk.

Szerettem Dunakeszin lakni! Minek is költöztünk vissza? Mi lett volna ha ott maradunk. Minden másképp alakult volna. Jobb lett volna talán? Vagy nem. Ezt már nem tudjuk meg ebben az életben.