jelige: Örökéletű virágok

Adél virágai

" Tudod, mi a virág?" - ezt az egyszerű természeti kérdést teszi fel, Az árva lyány című versében Petőfi Sándor költő. Majd rögtön meg is válaszolja: "A földnek jósága;"

Ez a felbecsülhetetlen érték és jóság jellemzi a történet főhősét, Adélt.

Adélnak is vannak virágai, ezek egytől egyig hófehérek, tiszták. Nem illatosak, mert papírból vannak. Rajtuk a "minták" dominálnak. A dombornyomott pontok. Kívülállóknak egyaránt lehetnek újak és érdekesek, ezek a mákszemnyi pontok.Adélnak ez a természetes, hiszen ezt tanulta.

Többek közt erről is beszélt egy kastélyszerű épület nagy előadótermében vidáman, önfeledten. A maga egyszerűségében, de nagyszerűségében.

Ott állt a pulpitus előtt, beszélt és csak beszélt. Tisztán, érthetően. Tette mindezt olyan mesterkéletlenül, mély átéléssel, mintha egy illatos sütemény receptjét ismertetné az érdeklődő, közben nagyokat nyelő közönséggel. Kezeivel csupán akkor gesztikulált, amikor valamilyen formát szeretett volna bemutatni, megformálni.
A hallgatóság csendben és ámulattal figyelte előadását, amelyet többször taps szakított félbe.

Testvérei mellett a nézők közt ült férje, a gyermekeikkel. Csupán a szüleinek fenntartott két hely volt üres, melyeket számukra foglaltatott le. Beszéde közben néha, fel-felnézett a magasba, keresve őket, ahol egy allegorikus kép tekintett vissza rá. Mintha hozzájuk szólna a maga igazolására: lám-lám, sikerült ez az apró lépésekkel megtett út a kitűzött célja felé.

Golden retriever vakvezető kutyájuk pedig, mellső lábaira hajtva fejét, a széksor előtt szunyókált.

Adél sötét szemüveget viselt, mert zavarta a ráirányított fényszóró. Bal kezében fogta a papír szélét, jobb kezének mutató ujjával kereste a szavakat, pontosabban a domborított pontokat. Így olvasta fel a szószékről azokat a levéltöredékeket, melyeket évtizedekkel ezelőtt fogalmazott meg, a saját pontíró gépén.

A piszkozatok eddig, fiókja mélyén hevertek. Csak most, első megírt könyvének bemutatóján láttak napvilágot, és tárta nagy nyilvánosság elé, harminchárom év elteltével.

Hálával gondolok szüleimre, testvéreimre, tanáraimra- kezdte bevezetőjében, hiszen indíttatásuk nélkül, ma nem állhatnék itt Önök előtt.

Kinyitott egy nagyméretű, vastag keménykötésű könyvet, majd fejét felemelve, kontaktust próbált keresni a közönséggel, ezzel jelezve, hogy belekezd az olvasásba.

Abban az időben nehéz volt hozzájutni, hát még megvásárolni egy pontíró gépet. Ezért szüleim eleinte csak kölcsönözték az egyesülettől. A mai napig emlékszem rá, talán nyolcéves lehettem, és nagy várakozással tekintettünk az esemény elé. Egy idősebb úr hozta a nagynak tűnő, majdnem bőrönd méretű táskát. (Ma már tudom: fekete színe volt. Milyen legyen egy vaknak? Mindegy, nem?) Lajos bácsi a pontíró kicsomagolása közben rövidre fogott történeti áttekintéssel szolgált a gép "keletkezésétől" napjainkig. Hiszen formájuk, méretük eltérő volt az akkor használatos, normál mechanikus írógépektől. Ezután rátért a helyes használatának bemutatására, elmagyarázva azt. Másfajta, vastagabb papírt hozott magával és azt fűzte be. Ezután elkezdett valami hangosan kopogni mellettem, de csak pár leütésig. Kitekerte a papírt és kezembe adta, amit leírt, - tessék Adél, - mondta, ez a Te neved, gyakorolj sokat.

Ekkor a könyv méretétől jóval kisebb, már megsárgult lapot emelt a magasba. Olyant, melyet több százszor végigsimíthatott piciny ujjaival, hogy a domborulatok alig kivehető módon látszottak rajta, és a következőt mondta: - ez az első írásos emlékem, a nevemmel, a tanítómtól, Lajos bácsitól, majd folytatta az olvasást.

Hát nem is tudom, morfondíroztam magamban. Egyre csak forgattam kezemben a sík papírból "átváltoztatott" dobornyomottat. Ez lenne az írás, amit majd meg kell tanulnom?Szövegesen így kommunikálhatok a későbbiekben? Számtalan kérdés foglalkoztatott még, de az újdonság erejétől megilletődve, hirtelen nem jutott eszembe semmi. Lajos bácsi pedig a bérelt írógépet hátrahagyva, már elköszönt. Akkoriban sokat, reggeltől estig "ütöttem" (így mondta a család) a billentyűket. Ezerszer is leírhattam tárgyak, virágok, és magam nevét. Még a zsemleszínű kutyám, Sába nevét is.Így nem csodálkoztunk, hogy hamar tönkrement. Megjavíttattuk, de már nem kaptam vissza. Tehetetlen voltam. Hiányzott az a számomra olyan fontos "eszköz", amivel értelmesen töltöttem el, szinte az egész napomat. A felgyülemlett érzések, szavak bennem maradtak. A sok gondolat csak úgy kavargott a fejemben és alig vártam, hogy azokat majd papírra vethessem.Már több mint egy éve nem volt lehetőségem az írásra. A feszültség egyre nőtt bennem. Végül kitört, mint egy vulkán. Nem bírtam ezt a fajta tétlenséget és kifakadtam. Vakságom minden bánatát szüleimre, nővéreimre zúdítottam. Mindennek nekimentem. Édesanyám örökül kapott szép porcelán vázája is eltört, mikor levertem a komódról. Rúgkapáltam, üvöltöztem, toporzékoltam. Végül a szobaajtó üvegablaka állított meg, aminek nekirohantam.

A kórházban arra ébredtem, hogy ágyam előtt a kezeimet fogva állnak szüleim, testvéreim.Azok, akiket néhány napja, olyan hevesen támadtam. Az ágyam melletti fehér széken valami nagy fekete, bőröndszerű táska állt…Nem béreltük, hanem a Tiéd, - mondták szinte egyszerre, és megütögették, hogy meghalljam, valós, tompa, mély hangját az írógép dobozának.

Gyógyulásom után, valami megmagyarázhatatlan érzés támadt bennem, és az ajándékba kapott táskát, sokáig nem használtam. Évekig a kétajtós szekrény tetején porosodott.

Csak akkor vettem elő, amikor szüleim korán elveszítettem. A fájdalom pótcselekvést szült. Ez késztetett újból az írásra. Meg az a fajta átélt boldogság, amit egy anya érez és él át gyermeke születésekor.

Ennél a részletnél, talán a múltban átélt izgalmak, események hatására, könyvének lapozása közben, keze beleütközött a mikrofonba. Egy pillanatra megállt, lapozott, aztán elnézést kérve, tovább folytatta a felolvasást.

A természet ismét vonzott. A belőlük áradó szépség, nyugalom, harmónia. Ez valahogy hiányzott eddigi életemből.

Szüleim, nővéreim, ha tehették mindig velem voltak, segítettek. Elmagyarázták, hogy kapcsolhatom össze a virágot a formájával, illatával. Örökre belémvésődött: a gyöngyvirág, alakjánál fogva, Édesanyánk fehér gyöngysorára emlékeztet.

Ekkor szinte ösztönösen, baljával, lassan a nyakában lévő ékszerhez nyúlt, az örökül hagyott emlékhez és megnyugodva tovább folytatta.

A labdarózsa gömbölyű, mint a labda és innen a neve. Aztán a harangvirág formája ihlette a templomtorony magasában lakó harangok elnevezését. Anyák napjára pedig, mindig kinyílnak az illatos orgonák. Így tanítottak.

Tőlük hallottam azt is, hogy a hótakaró alól a tavasz hírnökei a hóvirágok és a színes krókuszok, bújnak elő elsőként. Nyáron pedig a búzakalász mellett bólogató mezei pipacsok, olyan hamar ledobják szirmukat.

Időre beállított telefonja jelzett. Megállt, becsukta könyvét. Megköszönte, hogy meghallgatták. Tapsvihar közepette, férje sietett elé, és lesegítette a színpadról.Én is igyekeztem hozzá, a megbeszélt interjú miatt.

"Tudod, mi a jóság"? - kérdezi újfent a költő."A lélek virága" fejezi be, megválaszolva.

Adél virágai nem hervadnak el soha. Nem szakítják le, szirmait sem hullajtja. Ott él velünk, a könyvében és bennünk, a szívünkben, mint a lélek virága.